Ma is keserűen mesél a múltról a Vietnámból érkezett fiú, akit nagyon nehezen fogadtak el új hazájában. "Állandóan gúnyoltak - mondja keservesen a táncos, akit a társai Dükinek becéznek. - Barátaim sem voltak, magányosnak éreztem magam." Düki háromesztendős volt, amikor a szülei válása után Vietnámból Bulgáriába költözött édesanyjával és húgával. " Nem szerettet ott élni, hiába volt tenger. Azután Budapestre vándoroltak, Sokat kellett nélkülözniük, de anyukája itt is feltalálta magát. ma már semmiben nem szenvednek hiányt, ráadásul öt évvel ezelőtt találkozott egy szintén vietnámi férfival, aki a nevelő apja lett!" Apropó, apja. A táncos kétévente láthatja az épsapját. " Miután elköltöztek hat évig nem találkoztak vele. Kilencévesen látta újra, mégsem érezte, hogy eltávolodtak volna egymástól. Ő amúgy Vietnámban él, van egy másik családja, féltestvérei is születtek. Bár valószínűleg sohasem lesz köztünk igazi apa-fia kapcsolat, én mégis azt érzi, hogy fontos neki. Telefonhívásokkal, levelekkel érezteti, hogy szereti, és örül a sikereinek. Az interneten hetente megnézi a produkcióikat, és nagyon büszke rá!